Eszméletlen. Állat. Akarom. Nagyjából ezek voltak az első gondolataim.
„Hunyorogva fordultam el a koszos ablakot áttörni készülő napsugár elől. Még csak az kéne, hogy alattomosan beférkőzzön szemhéjam alá, még csak az kéne, hogy felébredjek. Menedéket keresve fordultam át másik oldalamra, de orromba csapott a varázsital jellegzetes kávé illata. Már sejtettem, hogy megbűvöltek, de még nem voltam teljesen magamnál, hogy megadjam magam a mindennapoknak. Ha önmagam lettem volna, akkor már tudtam volna, hogy a csődöt mondtam, de ha önmagam lettem volna, akkor már rég kudarcot vallottam. Követtem hát a reggel igézését, szédelegve a nagy porcelánisten felé, utolsó erőmmel is ellenállva, de az égi áldásnál megtorpantam: ezt a próbát is elbuktam.”
