Feladat

Zavartan ébredt. Tudta is meg nem is hogy hol van, de leginkább azt hogy mikor van. Ahogy beért a munkahelyére gonosz ötlete támadt:

“Ki fogom fecsegni a jövő titkait! A technikai vívmányokat, váratlan eseményeket!”

Az alkalom nem is váratott sokáig magára. Egyik kollegája jött a mobiltelefonját nyomkodva. Odaszólt neki: “Nem lesz mobilelefonunk a jövőben! Globális elme-linket fogunk kapni alanyi jogon!”

A kolléga megállt, elgondolkodott majd mosolyogva válaszolt:

“Igen, gondolkodom rajta hogy megvegyem a új modellt de egyelőre nem sok jót hallottam róla de majd utánaolvasok ha szerinted megéri. A múlt héten is mondtad.”

 

“Mindent mondtam csak ezt nem” – füstölgött magában, már szinte megszokva a tényt hogy amit tenni akar és ami történik, két különböző dolog lesz.  

Azt már felfogta hogy kárt tenni magában-és környezetében nem tud, ezért megpróbált olyan helyekre menni ahol még nem járt. Meglepetésére volt ahova sikerült eljutnia de aztán csalódottan távozott mert semmi rendkívüli nem történt – de kezdett derengeni előtte hogy vannak kritikus események amik nem történhetnek meg és vannak olyanok ami teljesen mindegy hogy megtörténik-e vagy sem, az útján mit sem változtat.

“Mi van azokkal a dolgokkal amik megtörténnek majd? Feltételezem azok elkerülhetetlenek, legfeljebb tompítani tudnék rajtuk…” – gyártotta az elméleteket.

Épp sétált haza barátja társaságában és jót szórakozott azon hogy mindegy milyen világrengető felfedezésekről beszél neki, az teljesen hétköznapi közhelyekké vagy ártalmatlan kijelentésekké alakul.

Betértek egy kávézóba. Kissé megnyugodott: “A kávézók nem változtak. Nem is fognak. Szerencsére.”

Egy idősebb pincér jött kiszolgálni őket. Ő még javában traktálta barátját épp a teljesen ingyenes-és szuperhatékony jövőbeli közlekedéssel mikor egyszer csak megszólalt a pincér:

“Azért nem semmi, legalább feltalálnak valami értelmeset is. …..Na! Csukja be a száját és szépen rendeljen valamit mert a barátja csak azt hiszi hogy némán nézünk egymásra! Igen, én hallom és felfogom amit mond.”

 

Csak egy nagyon távoli hangnak hallotta sajátját: “két kávét kérek” majd csendben meredt maga elé. Szerencsére a pincér gyors volt és jött a két kávéval:

“Csak maga hallja amit épp mondok tehát gyors leszek: a barátja hamarosan rájön hogy fontos dolga van. Maga maradjon itt, van egy kis beszélgetni valónk.” Majd kisvártatva megszólalt: “Parancsoljanak uraim!”

“Köszönjük!” – felelte a barátja. Ahogy a csésze koppant az asztalon a barátja telefonja megszólalt. “Ne haragudj sietnem kell!” mondta, majd otthagyta őt a pincérrel aki rutinosan átfordította az ajtón a táblát “ZÁRVA”-ra.

 

A pincér egy ősz hajú, nyugodt, kimért beszédű idős úr volt. Nyugodt léptekkel visszament az asztalhoz és leült vele szemben. Mindaz a rengeteg kérdés ami eddig foglalkoztatta most feltört belőle:

 

“Mi folyik itt??? Mi történik velem??? Kicsoda maga??? Mondja el mit tud!!!!

 

Az idős úr leintette: “Nyugodjon meg, nem maga az első aki visszajön. Igaz, sokan belebolondulnak de a zárt osztályon senkit se érdekel miről fecsegnek. Dióhéjban: maga azért van ekkor és itt, mert el kell végeznie egy feladatot.”

 

Gyorsan belekapaszkodott az elhangzottakba: “Visszajönni? Feladat? Milyet? Ki-vagy mi által?”

 

A beszélgetőtársa folytatta: “Valaki más hibáját vagy csak feledékenységét kell helyrehoznia amit az idővonal nem tolerál. Az is lehet hogy csak megtörténtté kell tennie valamit ami nem történt meg.”

 

Most hogy eleget hallott hozzá, lecsapott a válasszal: “Ha engem kérdez, képtelenség! Hogyhogy a pillangó-effekt nem létezik? Nem tudok egyszerűen eltérni attól ami történt! … illetve el tudok de biztos vagyok hogy nincs következménye.”

 

“Túl sok filmet néz.” Legyintett a pincér. “Az idővonal egyvonalú. Nincsenek párhuzamos világok, csak ez az egy. A múlt pedig fix, de a tervezésbe néha hiba csúszik. Ezért jön néha vissza az arra kiszemelt egyén hogy ezt helyre tegye.”

 

“Akkor maga pedig a……..”  hebegte zavartan.

 

A pincér elnevette magát: “Nem, semmilyen istenség vagy egyéb entitáns nem vagyok. Csak a feladatomat végzem én is akárcsak maga. Nekem nincs akkora szerencsém hogy visszamenjek mert az én feladatom nem ér véget egyhamar de már megszoktam. De most figyeljen, mert magáról van szó és nem rólam.”

 

Még nehezen dolgozta fel az elhangzottakat de örült neki hogy van valami kézzel fogható magyarázat.

 

“A maga dolga a következő:” – kezdte az öregúr. “Holnap hétvége. Fogja és elutazik vidékre, erre a címre.” – mondta és odaadott egy cetlit amin egy cím állt.

“Elmegy abba a városba amit leírtam és a helyi boltban vesz egy táskát és egy asztali lámpát. A lámpát beteszi a táskába majd elviszi a helyi címre, ott bekopog és odaadja annak aki ajtót nyit, majd angolosan távozik. Eddig világos?”

 

Megpróbált értelmesen hozzáállni a dologhoz de nem hagyta nyugodni jópár részlet: “Milyen táskát és milyen lámpát? Mikorra menjek oda? Egyáltalán azokat a cselekményeket én irányítom? Mi van ha nem megyek?”

 

A válasz szinte azonnal jött egy sóhaj után: “Vannak önálló-és irányított intervallumok. A holnapi nap azon része amikor odautazik, többé-kevésbé önálló, ezt eddig még nem csinálta. A táska-és lámpa meg mellékes hogy milyenek. Hogy mire kellenek én sem tudom. Csak azt tudom hogy kell. Ha nem megy? Akkor elvégzi más, de maga akkor kap más feladatot. Csak ez múlik magán, ami előtte-vagy utána történik az nem.”

 

“És azután?” – kérdezte.

 

“Azután ha újra találkozunk, tudom hogy nem csinálta meg!” – nevetett az idős úr majd vállon veregette: “Na, nincs ebben semmi rossz vagy lehetetlen! Menjen, aludjon rá egyet, mást úgysem tehet!” – és kitessékelte az ajtón.

 

Otthon gondolta át újra a pincér szavait: “Valóban nem sok mást tehetek.”

Be the first to comment

Hozzászólás