Elkeveredés

Miután a ruhásszekrényét átnézte, megpróbált tervet kovácsolni hogyan élje túl a napot:

“A másik eshetőség hogy megőrűltem. Teljesen mindegy ha nem, őrűltnek fognak tartani ha az ő normáik szerint úgy viselkedek.” …

“De ez a kisebbik baj hogy velem mi lesz. Ha a pillangó-effektusnak hinni lehet sose jutok vissza arra az idővonalra amiről jöttem, a legkisebb változás is hatalmas következményekkel jár!” …

“Ez eddig is így volt, apró probléma hogy ezt már egyszer végigvittem de nem emlékszem mindenre! Ez katasztrófa!” …

 

Egy rövid és elkésett pánik után elhatározta magát, magához vette a laptopját, kulcsait és kilépett az ajtón. A munkahelyére ment, remélte hogy ezen a napon tíz éve is ezt tette.

“Ha természetesen viselkedek, felidézem hogy éltem, mit tettem volna akkoriban, biztos nem lesz nagy baj! Csak kérdés hogy mekkora lesz…”

 

A villamos felsővezetékkel működött. Kissé zajosabb volt mint amire emlékezett és emellett zsúfolt. Miután leküzdötte magát a megállóban, megpróbált keresgélni az emlékei közül hogyan történtek a dolgok akkoriban.

“Ha jól emlékszem van egy belépőkártyám…” – mikor a bejárathoz ért, elővette és odaérintette a kártyaolvasóhoz, mire az ajtó kinyilt. Egy pénzügyi intézet alkalmazottja volt, befektetési tanácsadással foglalkozott akkoriban. Szokatlan volt neki újra a gondolat hogy újra pénzzel kapcsolatos dolgokkal kell foglalkoznia: ahonnan “jött”, a pénz fogalma már nem létezett.

A következő ajtó maga volt a rettenet: gombokkal ellátott kártyaolvasó volt. Ledermedve állt ott és mikor átszaladt rajta a tény hogy nem emlékezett a kódra a kezét a gombokhoz emelte, majd:  ….beütötte hirtelen a 6 számjegyet mire a gombok felett megjelent az “elfogadva!” felirat.

Miközben belépett az irodába azzal nyugtatta magát hogy “beidegződés!…elvégre évek óta tudtam már a kódot!”

 

Leült. Várta hogy kollegák jelennek meg akiknek a nevükre se emlékszik már. Azon gondolkodott meddig úszhatja meg hogy csak itt üldögél 8 órát majd hazamegy. Félénken elővette a laptopját, felnyitotta és megpróbált elvegyülni a helyzetben.

Az első kollega kávéval a kezében jött és rámosolygott. Mire észbekaphatott volna, a “Szia Péter!” szavak hagyták el a száját. Meglepődni is elfelejtett, annyira megijedt. A kolléga visszaköszönt, semmit se vett észre a zavarából.

Maga elé meredt: “Úgy látszik utas vagyok, nem kizárólag sofőr. Tudok önállóan cselekedni de mintha ki lennék segítve mikor bajba kevededek.”

A nap hátralevő része azzal telt hogy megpróbált funkcionális lenni, papírokat aláírni, telefonokat felvenni és kollégákkal beszélni. Nagyon kényelmesen mindenre volt kész válasza vagy reakciója. Amire nem volt, az sosem jutott volna az eszébe.

 

Kezdett hozzászokni a gondolathoz hogy szinte vezetik az emlékei, mintha előre mindent tudna és aggódni kezdett: “Olyan mint egy tudatos álom. Közel annyira mintha egy filmet néznék!”

Hazafelé próbált óvatos lenni, lehetőleg azon az útvonalon menni ahol mindig is járt. nem volt benne biztos hogy az emlékei segítenének ha kevésbé ismert helyre menne. Azt remélte így nem történhet semmi váratlan. Ebben viszont tévedett.

A villamoson elé lépett egy eléggé ismert figura ebből az időből: egy ellenőr. Udvariasan megmutatta a jelvényét majd közölte: “jegyeket, bérleteket kérném bemutatásra!”

A megszokott segítség elmaradt. Megrémülve vette észre, elfelejtette a bérletét ellenőrizni. Sietve elővette a tárcáját, de fogalma se volt hirtelen mit néz, nem emlékezett rá mi az a bérlet és hol tartja. Amire viszont emlékezett hogy sosem büntették meg, márpedig ha nem produkál egy bérletet vagy jegyet hamar, megbüntetik.

“Nagyon köszönöm uram, további kellemes utat!” – szólalt meg az ellenőr, annak ellenére hogy nem vett elő bérletet vagy jegyet hogy bemutassa de még mentegetőzni se próbált.

“Ööööö….” – tört fel belőle egy meglepődés. Az ellenőr visszafordult:

“Elnézést uram, segíthetek?” – kérdezte, majd folytatta: “Ne aggódjon, Ön bemutatott egy érvényes bérletet az előbb. További kellemes utazást!” és folytatta a munkáját.

Megrőkönyödve szállt le a lakásához közel. Ahogy óvatosan közeledett hazafelé, kétségbeesetten próbált magyarázatot találni a történtekre:

“Lehet hogy részeg volt az ellenőr? Talán nem is volt ellenőr csak egy hecc része? Vagy akár….” – de a valóság egy kis idő múlva rázuhant:

“Egyszerűen minden forgatókönyv szerint megy! Nem segítenek ki az emlékeim csak nem tudok rosszul válaszolni! Akármit csinálok, nem változik semmi, ha nem csinálok semmit, akkor sem!”

A gondolattól a lába a földbe gyökerezett. Sajnos ezt egy gyalogátkelőhely közepén tette, ezért csak a szeme sarkából vette észre a közeledő autót és azt hogy nem lesz ideje félre ugrani sem. Ez már sok volt, nem tudta hirtelen feldolgozni a történteket, a fejébe csak egy gondolat fért be: “Ennyi volt. Na most mi fog történni…?”

Csak akkor vette észre hogy egy kosaras bicikli felkapta amikor már újra a járdán volt. A biciklista sűrűn mentegetőzött de egy zavart mosollyal útjára engedte, elvégre az életét mentette épp meg.

Hazaért, kissé már megnyugodva. Nem tudta elfogadni az átélteket, semmilyen szemszögből sem. Ahogy belépett az ajtóm azzal a lendülettel nekiesett arccal a falitükörnek. Már nem érdekelte mi történik, egyszerűen csak válaszokat akart.

 

Teljesen természetesnek vette ahogy a tükör az utolsó másodpercben leakad a kampójáról és nagyon szerencsésen pont az élére esik, az alatta levő papucsaira. Miután eltolta az magát a faltól és visszaakasztotta a tükröt, összefoglalta a napot:

 

“Pillangó-effektus, na persze….”

Be the first to comment

Hozzászólás