Jessica Jones, az új kedvencem

Alapvetően imádom a képregény filmeket, sorozatokat, a szuperhősöket még inkább. Persze van köztük jobb és rosszabb, a Jessica Jones határozottan az előbbi kategóriába tartozik. Minden “gyerekbetegség” ellenére is.

Mondhatnám, hogy a sorozat apró hibái annak köszönhetőek, hogy a Netflixnek még nincs sok tapasztalata szuperhős sorozatok terén, de ez azért erős bullshit. Minden stúdió követett el bakikat, és ha a Fox legutóbbi Fantasztikus négyes filmjét nézzük, akkor a Netflix messzemenően túlteljesített mindent.

Kezdjük talán ott, hogy nem ismerem az eredeti képregényt, és az sokat számít az elfogadásban, ha nincs mihez hasonlítani. Halványan annyit tudtam elsőre, hogy a MARVEL univerzumban játszunk, és mintha hallottam volna valahol, hogy Daredevil városában. Ennyi előtörténettel az első epizód megvett. Aztán aznap éjjel nem aludtam…

Mielőtt tovább olvasol, azt is el kell mondanom, hogy ez nem egy “kritikai” (jellegű) összefoglaló. Még mindig a sorozat hatása alatt vagyok, még mindig mazsolázgatok a kedvenc jeleneteim között. Még mindig a Jessica Jones világában vagyok…

Nem kezdte el lassan csepegtetni az infókat, nem vezetett fel karaktereket finoman, profánul mondva nem szarakodott se velem se az időmmel, hanem in medias rex 50 percben előrántott (szinte) mindent, amire a sztorihoz szükség van. Összehasonlításként ott van a Marvel: Agents of S.H.I.E.L.D, ahol az első fél évben vártam, hogy a színészek belerázódjanak a karaktereikbe. Ehhez képest a Jessica Jonesban mindenki közel 90%-ban már az első epizódban ott volt a szeren. Még a szintén Netflixes Daredevilnél se éreztem ezt. Ez a pörgősség az egész történetben megmarad. Sok, rövid jelenet van, amik vagy a hangulatot támasztják alá, vagy információkat csöpögtetnek. Nem kell előre tekerni az epizódban, nem unalmas. Kevés olyan jelenet van, amire azt mondom, hogy ki lehetett volna vágni. Ha már emlegettem az Agents of S.H.I.E.L.D-et, akkor pont az ott megismert “felvezetőket” hagyták ki – szerencsére. Persze a Jessica Jones nem 20+ epizódos, hanem “csak” 13. De annyival jobb is, amennyivel rövidebb idő alatt kell elmondani a történetet.

Persze mondhatnánk azt, hogy háttértörténet és a mozgatórugók nulla ismerete nélkül hogyan lehet jó szuperhős sorozatot csinálni, főleg ha történetszál szerint is valahol egy képregényciklus közepén járunk, de akkor azt válaszolnám, hogy nézze meg a Jessica Jonest. Minden lényeges dolgot megtudunk menet közben, időben, ott ahol szükség van rá. Persze erre remek módszer a flashback, meg az is, ha valakinek az események alatt el kell magyarázni, hogy “én inkább menekülök, mert”.

A sorozat nézése közben nem tűnt fel, de most, hogy azt próbálom szavakba foglalni, hogy miért nem aludtam vasárnapról hétfőre virradó éjjel, hirtelen megvilágosodott bennem, hogy ez a leginkább képregényre hasonlító sorozat. Persze nem a vékonyka kis füzetekre gondolok, hanem a tisztességes, egy történetet lezáró füzetekre, amiből egy tucat ad ki egy teljes “big picture” történetet. Még a vágás egyes helyszínek rendszeres ismétlése is a régi képregényeimet juttatja eszembe. És ez jó dolog. Sokkal jobb, mint amikor fantasy film alatt arra gondolok, hogy “most megdobta a mentőjét”.

Jessica_breaking_from_Kilgraves_control

Maga az egész ciklus piszok sötét. Persze Daredevil világa, az se egy Metropolis jellegű napfényes város, ez se lehet az. Inkább olyan dark, lepukkant, Batman-es Gotham, ha nem egy másik franchise-ban lenne. Vagy Sin City. Minden, amit látunk, ebben a városban játszódik, és ezen belül is relatív kevés terepen. Van 1-2 szoba, 1-2 folyosó, 1-2 iroda, egy bár, egy étterem. Néha van utcai jelenet, ami többnyire az egyik, már megismert helyszínen játszódik. A Netflixnek jó, mert kevés pénzt kellett kiadnia – erre. FX-re se sokat költött, de amit költött, azért jó, elfogadható munkát kapott. Egyszer se húztam el a számat, hogy fúú ez azért gagyi…

Jessica egyébként nem hős. Nem is akar az lenni. Illetve, ha utána nézünk az eseményeknek, akkor volt az is, de most nem az. Nagyon is emberi, aki PTSD-ben szenved, nem kicsit alkesz. És agresszív. És mindezzel együtt kedvelem, ahogy kedveltem Sin City-t is. Krysten Rittert nem ismertem a Breaking Bad-ből, se a Don’t Trust the B—- in Apartment 23-ből, de arra se emlékszem, hogy a Veronica Mars-ban láttam volna. De azt kell mondjam, sokkal jobban hozta a számomra ismeretlen Jessica Jones-t, mint a Supergirl volt az első epizódban. Olyan nőt mutat, aki tud döntéseket hozni, aki meghozza a döntéseket, nem egy (érzelmileg) puhány kislány, aki szuperhőst akar játszani. Na nem kell félni, nem egy női Schwarzenegger, nincs 13 epizódon keresztül bazalt arca. Persze más a háttér, de még egy védett családi fészekben felnövő kislányból is lehet érzelmileg erős lány, és ezt nekem Melissa Benoist nem tudta átadni.

Tulajdonképpen lehet, hogy ezért szeretem a sorozatot. Alapvetően kevés olyan sorozat van, amiben jól hozzák a tökös csajokat, akiket valahogy (bárhogy) példaképnek lehet tekinteni. Mondjuk ott a Black Widow az Avengersből, akinek nincs saját filmje, sorozata, meg ott van Rey a SW7-ből, akiről nem tudunk sok mindent. Régen volt Dark Angel, meg az Alias, a kettő együtt kiadott pár évnyi szórakozást, meg ide lehet hozni a Dollhouse-t is, de nekem a Buffy már nem ez a kategória. A Buffy sokkal kevésbé volt hihető. És persze a Supergirl, de őt sem tartom annyira jól eltalált karakternek.

Node vissza Jessica Jones-ra. A főbb szerepekben kapunk egy Rachael Taylor-t és egy Eka Darville-t, akikről pont annyira nem tudok semmit, mint Krysten Ritterről. Kerek szép játékot kapunk, jól megformált (és megírt) karakterekkel. Egyébként Rachael Taylorról Supergirl jutott eszembe, meg hogy majd mennyire hiteltelen lesz egyes jelenetekben, de az első évadban semmi negatív kritikát nem tudok mondani.

David Tennant-t a kedvenc Doktorom, és ezért kicsit aggódtam, hogy tud-e más lenni. Kilgrave sok szempontból hasonlít a Doktorra, sok szempontból pont az ellenkezője, és úgy éreztem, hogy ennek megfelelően Tennant játékával se volt gond. Egy percig nem gondoltam azt, hogy “itt és itt olyan doktoros volt”, ami egy ennyire kultikus figura megformálása után lényeges.

Carrie-Anne Moss viszont enyhe csalódást okozott, de ebben az esetben nem vagyok biztos, hogy valóban megérdemli a negatív kritikát. A színészi játékának nem a mimika a fő jellemzője az általam látott filmekben, sorozatokban, főleg ha valami bad-ass nőciről van szó. Bár nem is tudom, hol kellene sok mimikát elvárnom tőle, lehet ez a karakter inkább a “fogcsikorgatva küldelek el a fenébe” típus. Moss karaktere amúgy kakukktojás, eredetileg férfi játszotta a város legdurvább ügyvédjét, de simán lecserélték nőcire, miközben az emberi oldalát (válás közben van a feleségétől, mert beleszeretett a titkárnőbe) meghagyták. És miért is ne? Ettől lehet, hogy kevésbé macho a karakter, de hát kérem a 21. században élünk, teljesen normális ez. Sorozatokban viszont ritka az ábrázolása.

A mellékszerepekben megosztó figurák vannak, de teljesen korrekten eljátszva. A szomszéd csajtól, aki a tesójával él együtt, szó szerint a falra mászok, ahányszor csak meglátom a képernyőn, és pont ezért szeretem, mert még ebbe a nyúlfarknyi szerepben is több színészi játék van, mint amit Iain De Caestecker-től látunk Fitzként az Agents of S.H.I.E.L.D-ben. De a többiek is jók és hihetőek, és talán ez az általános hihetőség az, ami miatt nem tudtam abbahagyni az éjszakai tévézést.

A Netflix pár hete bejelentette, hogy lesz második évad, de mert ezt is tavaly novemberben adták le, úgy gondolom a másodikra is kell egy keveset várni… Én mindenesetre várok, mert ezt nézni akarom!