Buborék rendezésű rendrakás

Disclaimer: Flickr fotó, nyilvánvalóan nem a saját íróasztalom egy Mac-kel 🙂

 

Az uncluttering – magyarul nem túl hypster néven “rendrakás” – íratlan (számos helyen leírt) szabálya, hogy minden dolgot csak egyszer vegyél a kezedbe.

Két (három) napja a “deal with it” feliratú dobozaimat rendezem, olyan ez nekem, mint a label nélküli archivált gmail levél. Megvan, de kvázi elveszett (az analógia ott vall kudarcot, hogy a gmail egész jól kereshető, ellentétben a dobozaimmal).

A dobozok tartalma cirka 10 különböző dossziéba helyeződik, plusz a kétféle szemét (az egyik megy a darálóba).  Ha ennyi dossziéval kell zsonglőrködni egy relatív behatárolt felületű íróasztalon, az két dolgot eredményezhet. Folyamatosan nyúlkálsz a dossziék után (amihez persze fel kell állni, avagy az egészet állva csinálod, de attól még nyúkálni kell), vagy más rendszer után nézel.

Nálam ez a buborék elvű rendrakás lett. Programozást tanult emberek talán még nem felejtették el ezt az elvet: a legegyszerűbb megjegyezni a kódját, viszont ez produkálja a leglassabb eredményt is.

Nos nem állíthatom, hogy gyors lenne, viszont nekem bevált. Fogok egy dobozt és elkezdem végignézni. A kétféle szemetet egyből kiszórom, ezek egyébként olyan cuccok, amiket a dobozba helyezés idejében még nem tekintettem szemétnek. Az előttem lévő két dossziéba való iratokat kiszedem a csomagból, a maradékot pedig minimálisan rendszerezem: a hasonlóan kezelendő iratok ne legyen túl messze egymástól. A maradék visszakerül a dobozba, én pedig nyugisan lefűzöm a dossziéba az oda való irományokat. Ha két doboz is üresedni látszódik, akkor a tartalmukat egy dobozba rakom át.

Az eredmény látványos. Többszöri nekifutásra is képtelen voltam ezeket a dobozokat akár csak átnézni is, most viszont büszkeséggel tölt el, hogy mennyi minden végére pipát tettem. Míg eddig 15 percet sem bírtam egyhuzamban az iratokkal tölteni (pedig napi 15 perc elvileg elég lenne, hogy betartsam a rendszert), most nekiülök, majd valamikor jóval később felállok.

A legjobb a rendszerben viszont az, hogy az, ami eddig frusztrációval töltött el, amit a hátam közepére kívántam és inkább halogatással csak tologattam a tennivalót, az most büszkévé tesz. Ráadásul minél többször nézek át eltenni való dolgokat, annál többször merül fel bennem a kérdés: tényleg szükségem van rá? Kell ez munkához, hivatali elintézendőkhöz vagy bármi máshoz a jövőben? Tényleg ez a dolog emlékeztet a legjobban arra az eseményre? S ha végül átérzem, hogy egy “nem”-től nem dől össze a világ, akkor boldogan dobom a szemetesbe.

Hja, amit a minimalisták már mindig is tudtak, azt a gyűjtögetőknek újra és újra meg kell tanulniuk.

1 Trackback / Pingback

  1. Programozott rend | GeekLány

Comments are closed.